A minap, miközben az utcákat róttam, hogy megkérdezzem a városlakók véleményét – kisebb-nagyobb sikerrel, de megszólaltak néhányan –, egy megkapó „interjút” készítettem. Egy idős nénit állítottam meg, azonban a kérdésem helyett, ő másra válaszolt. A kamera ugyan leállt, de még maradtam kicsit. Láttam a szemében, most meg kell hallgatnom, még akkor is, ha szorít az idő, még akkor is, ha számomra idegen. Így tehát maradtam, s miközben a beteg fiáról mesélt, azon kaptam magam, mennyire hasonlóak is vagyunk. Miközben élünk mindannyian egymás mellett, ugyanazok a szempontok hajtanak előre újra és újra. S amikor az egész értelme megbillenni látszik, csak akkor gondoljuk át a „miért”-eket.
Persze! – mondhatja a Kedves Olvasó, ha minduntalan ezen gondolkodnánk, nem jutnánk előbbre. Csak ekkor ismét egy újabb kérdés hasít belém: MA, mi számít igazán? Ahogy telnek a napok, egyre inkább elforgácsolódnak azok az emberek, akik még hisznek a maradandó értékekben, ezek között a legfontosabbként említhető erőforrásban, az ember értékében. Pedig alapvetően mindnyájunkat egyetlen egy dolog köt össze végérvényesen - a másokkal kialakított viszonylatokban -, megtalálni saját helyünket, s a megtalált rendszerben alkotni. Alkotni úgy, hogy ez a furcsa „gépezet” tovább működjön. Alkotni aszerint, ahogy a benső értékeink súgják, hisz ezáltal véljük megalapozottnak.
Az értékeket, mely valóban tág fogalomkör, nem pusztán alakítjuk, de természetéből fakadóan örököljük is. Az, hogy miként éljük mindennapjainkat, döntések sorozata. Mint ahogy az is egy döntés, ha a könnyebbik utat választjuk. Könnyebb minduntalan másra hárítani a felelősséget, ha az életünk bármely területén kudarcot vallunk. Könnyebb „beállni a sorba”, mintsem elgondolkodni egy számunkra kedvezőbb lehetőségen. Könnyebb elmenni a másik mellett, még akkor is, ha segíteni tudnánk…
Az idős néni mesélt, és én hallgattam. Igen, talán könnyebb lett volna tovább menni, de néha azért érdemesebb a „nehezebb” utat választani. …
-t-