Önzetlenség- először a testvéri szeretetben, családi kapcsolatainkban szembesülünk ezzel a tulajdonsággal. Majd újra felüti a fejét az óvodában, iskolában, munkahelyen éppúgy, mint a barátságban, szerelemben- az élet minden területén. Ám, eredendően bennünk lakozik, vagy éppen ellenkezőleg: azzá válhatunk?!

Úgy tapasztalom, ma az emberek meglepődnek, ha önzetlenséggel találkoznak. Sokszor már akkor is mások adósának érzik magukat, amikor az szükségtelen. Számítóak az emberek manapság! - mondják sokan. De ők vajon az önzetlenséget is elvárják környezetüktől? Netán, ki is használják? Sportnyelven szólva: gólhelyzetben képes az ember lepasszolni a labdát?! S, számot vet-e arról, hogy kivel szemben teheti meg ezt?

Nem ritka eset a mai világban, hogy nem osztoznak meg a sikerben a „befejező” emberek az „előkészítést” végzőkkel, egyedül aratják le a babért! Az önzetlen embert ez megerősíti hitében, vagy elbizonytalanítja? Elgondolkodtatja, hogy mit veszíthet a cél előtt?

A szocializmus hangzatos tanítása szerint: „minden ember egyenlő”. Ennek megfelelően, azt kell megállapítanunk, hogy az a rendszer önzetlen embereket nevelt ki. De valóban így volt ez? A kapitalizmusban ez másképpen van?

„Érdek nélkül semmi sem jön létre…”- mondta Hegel, német filozófus. Az Egyesült Európa jelképes ajtaján kopogtatva a magyar emberek abban bíznak, hogy taggá válva az ő érdekeik is érvényesülnek, s a tagországok önzetlen segítséget ajánlanak egymás, s az újonnan belépők számára. De vajon akkor is, ha ebből hátrányuk származik?

Bekonf., Kossuth Rádió, A mi időnk… 2003. augusztus 10.